Rakovszky Zsuzsa - Gyerekkori öreg nők /fotó illusztrációval/

Mi is volt még? Az oszlopos pohárszék,

nyersmáj-színű márványlappal. A csészék
– a fénybe tartva szürke csésze-köd-
felhővé ritkultak –, az Új Idők
pár évfolyama, árny-agár ovál
keretben, karlsbadi emlékpohár,
de már csak mint a süllyedő hajóról
találomra mentett kakukkos óra
vagy tízszemélyes étkészlet egy sziget
pálmái és kecskéi közt. Minek
kellett család-, cseléd- és fénytelen,
vizes garzonba két egymást szemen
vetítő nagytükör? Üres levest
ezüst kanállal enni? Érdemes
volt a szemenként adagolt cukorhoz
csipeszt fogni? Mit gondoltak, mikor fog
a rongyláda purgatóriumát
lakó, tíz-éve-volt-divat ruhák
közül akár csak egy is üdvözülni
egy tavaszi korzón? (Mikor derült ki:
ha úgyse megy, már nincs mért zongoráznom,
sosem fogom egy „jó” vidéki házban
a „Für Elise”-zel kápráztatni el
komoly kérőimet?) Ugyan mivel
áltathatták maguk, ki tudja: váltig
hitték, azért egy-két játékszabályt még
maga a sors is figyelembe vesz.
Ínség, betegség: jó, rendben – de ez?
Alice őszen, még mindig lakkcipőben
és jólnevelten egy abszurd időben,
egy álomban, mely ezúttal szilárd
anyagból gyúratott – az álvilág
egy fél világért össze nem omolna.
Közben az idő úgy megy, mintha volna
még s az övék: hol zölden, hol fehéren
habzik föl, a soha az új nevén nem
hívott teret futólag rózsavészbe
döntve, vagy hó-szellemképpel tetézve
az emlékmű-oroszlán bronzsörényét,
az időjelző-házat. Újra, végképp
lecsattog s úgy marad a rossz roletta,
mind foltosabb a fal, mind cigaretta-
papír-szerűbb a foltos bőr a kézen,
táskák közé süpped a könnyező szem.
És még mi is? Csak egy túlexponált
fotó: fehér szellem – a gyertyaláng –
elől, kinn vélhetőleg tél meg este,
benn villanyfény, ünnepi abrosz csücske
lóg be a képbe, egy tükörkeret
ködös cirkalmai. A hátteret
szerzett jogon birtokló árny-gomolyból
félig-alig kitetsző szürke foltból,
fél-körvonalból kis jóindulattal
egy váll vagy áll, vagy azonosíthatatlan
gazdájú kéz olvasható elő –
az is mosódik végleg elfelé…

- Ms. A.