Érdekes cím igaz? Hát és mivel ez Hencegő Hétfő, így megosztom veletek egyik sikeremet. Egyházilag nagyon sok, és persze különböző pályázat kiírást láttam már de ez az egyik kedvencem, amiért oklevelet is kaptam. Irgalmasság. Nehéz megfogalmazni, de minden nap jelen van az életünkben. De nem is rabolom tovább a szót, jöhet a pályázatom. Ami egyben könyv ajánló is, szóval csatoltam a borítót is.♥
Játszva Élj
Eszmefuttatásom
címét a tartalom életérzése ihlette. Élet, élet, élet. A legtöbb szóban benne
van, sőt a legtöbb mondatban, amit kiejtünk. Élet, életérzés, életunt,
életvidám, életrevaló, éltet, és még sok gyönyörű kifejezést sorolhatnék, de
nem teszem, mert akkor átsiklanék a lényegen. Ugyanis az élet, jelen van a
mindennapjainkban, még akkor is, ha konkrétan nem is mondjuk ki. Hiszen élünk!
De, mindenesetre mondok pár példát. Például, ha egy szerettünknek azt mondjuk
„vigyázz magadra”, az azt jelenti, hogy nem szeretnénk, hogy ha baja esne, azt
szeretnénk, hogy tovább éljen. Tehát ugorjunk tovább az írásom címén, mert még
nem fontos. A most következő tartalom annál inkább.
Kezdeném
azzal, hogy miről is szól ez az egész. Hát ez egyszerű: „Az irgalmasság
jelenléte az ifjúság hétköznapjaiban, egy szabadon választott epikus mű alapján.”
Amikor ezt az érdekes, kihívást jelentő feladatot a kezembe kaptam, csak némán
meredtem a papírlapra, melyen a pályázat címe díszelgett. Tudtam, hogy meg
fogom csinálni, semmit nem adok fel harc nélkül. De akkor hogyan? Elképesztően
sokat gondolkodtam rajta, hogy melyik az a mű, amelyről az irgalmasság jut
eszembe, amelyről a gondolataimat papírra tudnám vetni, pedig végig ott volt az
orrom előtt. Már rég olvastam azt a bizonyos könyvet, ami végül írásom alapjául
szolgált. Eleanor H. Porter – Az élet játéka. Hozzávetőlegesen, olyan 11 éves
forma kislányka lehettem, amikor a kedvenc magyar tanárnőm ajánlotta nekem.
Tudta, hogy nagyon szeretek olvasni, és a könyvek imádata a mai napig megmaradt
bennem, aminek felettébb örülök. Akkor, amikor ez a kedves tanító néni kezembe
adta, kissé megszeppenve pillantottam a könyv borítójára.
- Az élet játéka? - kérdeztem. Erre csak annyit felelt:
- Olvasd el báránykám, és megérted.
Már maga a megszólítás is szokatlan volt: „báránykám”, azelőtt sosem hívott így, de amint elolvastam, megértettem mindent. Minden túlzás nélkül bátran mondhatom, hogy nagy hatással volt rám. Az után a könyv után átértékeltem az egész életem, ami akkori életkoromhoz képest eléggé különösen hangzik. Onnantól én is játszottam „a játékot”, Pollyannával együtt. Az írónak mindmáig nem találtam más művét. Az igazat megvallva, nem is kerestem. Olyan hatással volt rám az az egy könyve, amit olvastam tőle, hogy attól féltem, ha találok is mást, az nem lesz olyan jó, vagy ami még rosszabb, hogy talán jobb lesz. Így tehát nem kutakodtam. Mivel már sok esztendeje olvastam Eleanor könyvét, így a napokban újra elolvastam, hogy friss legyen az emlék, az érzés, az a bizonyos életérzés amiről már meséltem. A mű keletkezéséről, bevallom nem sokat tudok, csak azt, hogy minden egyes olvasásnál könnyek szöknek a szemembe. Van az az érzés, amikor csak látunk, hallunk, vagy olvasunk valamit, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy homályosan látunk, mert a szemünk megtelt szívből jövő könnyekkel, amik lassan kicsordulnak szemeink sarkain, végigfolynak arcunk kerekded vonalán, és mi ez ellen nem tehetünk semmit, de nem is teszünk, mert ezek őszinte könnyek, melyek felszabadítanak, hiszen lelkünkből indultak. Ebben a röpke száz oldalban, rátalálhatsz önmagadra, arra az énedre, amit esetleg elfojtasz mélyen magadban. Lelked kinyílik és szivárványtáncot jár, mint ahogy a kristályon megtörik a fény és ezernyi színre robban szét. Egy rövid kis időre újra gyermeknek érezheted magad. Tudat alatt mindnyájunkban ott él még a hajdani gyermek, hacsak a nevelés, a világ elszürkítő hatása máris ki nem ölte belőlünk. E kis regényben nem a felnőttek világa öli meg a gyermekit, hanem megfordítva: egy hús-vér gyermek hódítja meg varázsával a felnőttek állig begombolkozott világát - szinte játszva. Mondanivalója - hogy örömre születtünk a világra - mindig és mindenütt érvényes. A történet egy 11 éves kislányról szól, aki elvesztette szüleit, és nagynénje, kötelességét tudván magához veszi a kis árvát. Pollyanna egy csodálatos kis teremtés, és ahogy a könyvben a doktorúr említi, „fel kellene írni receptre, orvosságnak”. Ezzel magam is egyet kell, hogy értsek, a kisasszonyka jókedve és életvidámsága rám is hasonlóképp átragadt, pontosan úgy, mint a történetbeli városka lakóira. Tudni illik, a drága nagynéni mindig mindent kötelességből tesz, mert egykori szerelmi története baljós véget ért, így sajnos Polly néni megtört, komoly, szinte már érzéketlen lett, mígnem megérkezett a kislány, és a házban minden megváltozott, de az egész városban is. A kedves kis Pollyanna mindenkinek elmesélte a játékát, hogy miként örült a missziós-hordóban talált mankóknak, pedig egy babára áhítozott. Hogy miért is lehet örülni egy pár mankónak?! Hát azért, mert nem volt szüksége rá, és ezzel kezdődött az egész „játék” dolog. Innentől a jókedvű kislány mindenben csak a jót kereste, aminek örülni tud. Ebbe a fiatal kis teremtésbe annyi irgalom és szeretet szorult, mint a mostani emberekbe összesen. Segít ahol tud, felvidít ha kell, boldogságot visz a szomorúságba, törött lábú embert ment, beteg és életunt hölgyet mosolyra buzdít, reményvesztett remetét visszahúz a „szakadék” széléről, és közben mindenkit az őrületbe kerget az elapadhatatlan kedvességével és mondandójával. Pollyannával teljesen azonosulni tudtam, jómagam is cserfes leányzó hírében állok, akinek mindig van mondanivalója és be sem áll a szája. Szerintem is mindenhez pozitívan kell hozzáállni, mindenben folyton folyvást a jót keresni, megállás nélkül, amivel persze én is mindenkit az őrületbe kergetek, csak úgy, mint a kedves kis Pollyanna.
- Az élet játéka? - kérdeztem. Erre csak annyit felelt:
- Olvasd el báránykám, és megérted.
Már maga a megszólítás is szokatlan volt: „báránykám”, azelőtt sosem hívott így, de amint elolvastam, megértettem mindent. Minden túlzás nélkül bátran mondhatom, hogy nagy hatással volt rám. Az után a könyv után átértékeltem az egész életem, ami akkori életkoromhoz képest eléggé különösen hangzik. Onnantól én is játszottam „a játékot”, Pollyannával együtt. Az írónak mindmáig nem találtam más művét. Az igazat megvallva, nem is kerestem. Olyan hatással volt rám az az egy könyve, amit olvastam tőle, hogy attól féltem, ha találok is mást, az nem lesz olyan jó, vagy ami még rosszabb, hogy talán jobb lesz. Így tehát nem kutakodtam. Mivel már sok esztendeje olvastam Eleanor könyvét, így a napokban újra elolvastam, hogy friss legyen az emlék, az érzés, az a bizonyos életérzés amiről már meséltem. A mű keletkezéséről, bevallom nem sokat tudok, csak azt, hogy minden egyes olvasásnál könnyek szöknek a szemembe. Van az az érzés, amikor csak látunk, hallunk, vagy olvasunk valamit, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy homályosan látunk, mert a szemünk megtelt szívből jövő könnyekkel, amik lassan kicsordulnak szemeink sarkain, végigfolynak arcunk kerekded vonalán, és mi ez ellen nem tehetünk semmit, de nem is teszünk, mert ezek őszinte könnyek, melyek felszabadítanak, hiszen lelkünkből indultak. Ebben a röpke száz oldalban, rátalálhatsz önmagadra, arra az énedre, amit esetleg elfojtasz mélyen magadban. Lelked kinyílik és szivárványtáncot jár, mint ahogy a kristályon megtörik a fény és ezernyi színre robban szét. Egy rövid kis időre újra gyermeknek érezheted magad. Tudat alatt mindnyájunkban ott él még a hajdani gyermek, hacsak a nevelés, a világ elszürkítő hatása máris ki nem ölte belőlünk. E kis regényben nem a felnőttek világa öli meg a gyermekit, hanem megfordítva: egy hús-vér gyermek hódítja meg varázsával a felnőttek állig begombolkozott világát - szinte játszva. Mondanivalója - hogy örömre születtünk a világra - mindig és mindenütt érvényes. A történet egy 11 éves kislányról szól, aki elvesztette szüleit, és nagynénje, kötelességét tudván magához veszi a kis árvát. Pollyanna egy csodálatos kis teremtés, és ahogy a könyvben a doktorúr említi, „fel kellene írni receptre, orvosságnak”. Ezzel magam is egyet kell, hogy értsek, a kisasszonyka jókedve és életvidámsága rám is hasonlóképp átragadt, pontosan úgy, mint a történetbeli városka lakóira. Tudni illik, a drága nagynéni mindig mindent kötelességből tesz, mert egykori szerelmi története baljós véget ért, így sajnos Polly néni megtört, komoly, szinte már érzéketlen lett, mígnem megérkezett a kislány, és a házban minden megváltozott, de az egész városban is. A kedves kis Pollyanna mindenkinek elmesélte a játékát, hogy miként örült a missziós-hordóban talált mankóknak, pedig egy babára áhítozott. Hogy miért is lehet örülni egy pár mankónak?! Hát azért, mert nem volt szüksége rá, és ezzel kezdődött az egész „játék” dolog. Innentől a jókedvű kislány mindenben csak a jót kereste, aminek örülni tud. Ebbe a fiatal kis teremtésbe annyi irgalom és szeretet szorult, mint a mostani emberekbe összesen. Segít ahol tud, felvidít ha kell, boldogságot visz a szomorúságba, törött lábú embert ment, beteg és életunt hölgyet mosolyra buzdít, reményvesztett remetét visszahúz a „szakadék” széléről, és közben mindenkit az őrületbe kerget az elapadhatatlan kedvességével és mondandójával. Pollyannával teljesen azonosulni tudtam, jómagam is cserfes leányzó hírében állok, akinek mindig van mondanivalója és be sem áll a szája. Szerintem is mindenhez pozitívan kell hozzáállni, mindenben folyton folyvást a jót keresni, megállás nélkül, amivel persze én is mindenkit az őrületbe kergetek, csak úgy, mint a kedves kis Pollyanna.
Sokban
hasonlítunk, és soha, egy pillanatra sem bántam meg, amiért ilyen vagyok.
Kitárom a lelkem a világ felé, élvezem az életet ami adatott, amíg csak lehet.
Egy biztos, ez a könyv felemelő, és a mai világban szívem szerint
lélekterápiának használnám, és felírnám receptre a pozitivitást, egy jó nagy
adag mosollyal és jókedvvel, természetesen.
Jelmondatom:
J á
t s z
v a É
l j !
- Ms. A.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése